2012. november 1., csütörtök
Hofi kedvenc karosszékében ....
Utána kellett néznem, mennyi ideje is jelentették be, hogy meghalt. Mert nem tartom számon. Vagyis inkább az a helyzet, hogy nem halt meg. Még akkor is ezt hiszem, ha olykor kibaktatok Farkasrétre, s a sírja mellé ültetett kispadon beszélgetek hozzá. Pár lépésre Honthytól és Latinovitstól, kék íriszek őrzik álmát. Mi pedig emlékét. Poénjait, fintorait, dalait.
A kis-Madách kirakatában a plakát emlékszik még arra az 1600 estére, amikor kedden és vasárnap besétált beszélgetni a közönségével. Velünk. Vendégei voltunk. Talán azért is szerette annyira a Madách-Kamarát, mert egy lépésre az Anker-köztől, olyan volt, mint lakásának a vendégszobája, ahova sokszor csak átugrott otthoni öltözékében, belebújt az elnyúlt kockás zakóba, kitaposott vászonpapucsába, és bement a színpadra elmondani, mit is tapasztalt éppen a nagyvilág dolgaiból.
Felesége, Ildikó pedig megvárta minden este, hogy elbúcsúzzon a vendégektől, és csendesen, karöltve hazasétáltak a szomszédos bérházba.
Sokan bántották, és próbálták megalázni. (Hogy ettől nagyobbaknak tűnjenek talán...) Érthető hát, hogy bizalmatlan volt, zárkózottan élt, nem járt társaságba. Nem vette fel a telefont sem, csak miután üzenetrögzítőjén olyan hang hagyott üzenetet, akit szívesen hívott vissza.
Lehet, hogy egy időben színművészek, politikusok és fejesek is szívesen "bevállalták" volna a Hofi barátságát. Hofi azonban már nem vállalt be senkit, átlátott ezen a világon. Egyedül a kőbányai munkások érezhették őt havernak. És azok, akik őszintén közelítettek Hozzá.
Azt nem tudom, az angyalokkal összebarátkozott-e odafenn. Egy biztos: Szent Péter paródiáján már ők is jót derültek.
...Mert ezt Őszentsége sem úszhatta meg!
Egy alkalommal azt mondta:
"Büszke vagyok rá, hogy az én poénjaim nem mentek soha az öv alatti részekre, mert az nagyon olcsó és szánalmas poénkodás lenne!..."
Most mégis azt hiszem, Géza bácsi is poénkodna azon, hogy ... 76. Ennyi éves lenne most
Egy csoporttárs emléke...
A Hofit az életében ismerték el s pont attól volt oly népszerű. Mi növendékek - Rózshegyi Sziniakadémia - már akkor nevettünk végig estéket, amikor Debrecenből haza jött Pestre és bejött a suliba. Valójában pantomin humoristának indult és zenés paródiákat csinált. 65-ben már a Moulinba dolgoztam amikor az Operett presszóban összefutottunk. Beszélgettünk. Akkor jött haza Németországból. Dolgozni akart. Nálunk már kész volt show és a Révait - Pannónia Vállalat - arra kértem nem tudunk e valamit adni neki. Röviden az EMKÉbe került ahol Szenes Iván rendezte a showt és a stár a Koós Jani volt. Itt indul el a népszerűség útján a Hofi-Koós kettős. Sokat köszönhet a Koósnak. Aláirt szerződésem volt vele amikor a szive bemondta az unalmast. Sajnos nem épült fel igazán soha.
Óriási egyéniség volt. Ma boldogtalan lenne. Valami földöntúlit tudott, valami megfoghatatlant. Isten nyugtassa. Van egy palacsinta sztorim is vele...
Egy Hofikedvelő története:
Mentünk a Mikroszkóp Szinpadra, vadonat új feleségemmel - 1978 - és mesélem neki, hogy tekintettel arra, hogy nagyon szegény voltam, albérletben laktam és nappal 5 órát dolgoztam az Egyesült Gyógyszergyárban este pedig 4-10üig ültem a Tarcsay Vilmos utcában a Rázsahegyi sziniakadémián, anyám úgy segitett, hogy kéthetente küldött Zalából egy kis csomagot. Abban volt a hazai, egy kis kolbász, szalonna, sonka, na meg az imádott mákospalacsintám. Amikor megjött a csomag vittem be a suliba a romlandókat, köztük a palacsintát. A Géza mindig jött: palacsinta? mi van a muter sztrájkol? De amikor volt, esküszöm két harapással kivégzett egyet. Imádott enni.
Megérkeztünk a szinházba és már rég megbántam mi a nyavalyának kell ilyeneket mesélgetnem, még azt hiszi a nejem, hogy verem itt a mellemet...
Beültünk az első sorba - tiszteletjegyem volt a Komlóstól - és a műsor úgy kezdődött, hogy a Hofi fel volt akasztva és azt játszotta - már akkor is - hogy ő a magyar népgazdaság. Na és ossza mépg az oszthatatlant is és akkor kinyilik az éjeliszekrény és potzognak ki belole az ágytálak. Na most mi lesz. Ki a turónak kell ennyi ágytál. De mindjárt felsorolta semmi baj lesz belőle kőmives kanal, foncsorozva tükör, majd a végén odament az éjeliszekrényhez amelyiken volt egy rezsó és ott huzogatta és mondta: na meg palacsintasütő. Aztán felkapta, odajött hozzánk és azt mondja: tartsd a markod és beleforditott egy meleg palacsintát. Majd a szinpadról visszaszólt: ne haragudj nincs benne mák.
Igy marad meg nekem amig élek. Nagyszerű pasas volt.
Hofi Géza : Próbálj meg lazítani!
Mit látsz a téren? Ki áll kevélyen talapzatán? Egy kőszobor!
Kezével bőszen szorítja íját, bikamód komor.
Hé! Hé! Hé! Öreg harcos! Ne feszítsd túl az íjadat!
Hé! Hé! Hé! A kőszíved megszakad.
Lazítani! Próbálj meg lazítani!
Nem győzlek tanítani, hogyan csináld.
Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek
És aztán megint mehet minden tovább.
Fárasztó sportág a pénzvadászat, pihenni közben nem lehet.
Ez is kell hozzá, az is kell hozzá, ugye, emberek?
Szeretlek édes, amire képes vagyok, azt érted megteszem..
De már a tempó, amit te diktálsz nem való nekem.
Szép, szép, szép, mikor éjjel hozzám bújsz oly lelkesen.
S éneklem a kedvenc slágerem:
Lazítani! Próbálj meg lazítani!
Nem győzlek tanítani, hogyan csináld.
Kell egy kis áramszünet időnként mindenkinek
És aztán megint mehet minden tovább.
Kell egy kis dadadada...
/szövegíró : Hofi Géza - Szenes Iván/
Hofi Géza : Minden asszony életébe
Minden asszony életébe jön egy pillanat,
S úgy szeretne olyat tenni, amit nem szabad.
A férjében minden áron csak hibát keres,
S ha jön egy másik, aki szebben súgja, hogy: Szeress.
Ismeretlen vágyak, fények táncol a szemén,
S a lelkében harcot vív a bűn és az erény.
Minden asszony életébe jön egy pillanat,
De boldog Ő csak akkor lesz, ha mégis hű marad.
Ismeretlen vágyak, fények táncol a szemén,
S a lelkében harcot vív a bűn és az erény.
Minden asszony életébe jön egy pillanat,
De boldog Ő csak akkor lesz, ha mégis hű marad.
De boldog Ő csak akkor lesz, ha végleg hű marad!
Minden asszony életébe jön egy pillanat.
Hofi Géza : Egy kiöregedett vadászkutya dala
Amikor még fiatal voltam,
Erdőbe vittek ahol vígan kóboroltam.
Űztem én a nagy és kis vadat,
Jutott nekem mindig néhány apró kis falat.
Régen volt!
Az évek jaj, szép lassan teltek,
Míg loholtam én, mások vígan pihentek.
Lábam szívem már nem fiatal,
Az ígéreteekből maradt egy dal.
Egy kiöregedett vadászkutya,
Vonyítva ül a kátyuba.
A hűséget én nemcsak mutattam,
Emlékezz rá, érted mennyit ugattam.
Ti kiöregedett vadászebek,
Csont helyett jött a nyugdíj rendelet,
Értetek a szívem majdnem megszakad.
Hogy hittem én, én ifjú állat,
Jó lesz nekem majd mindenkor tenálad.
Hisz a gazda mindig úgy kényeztetett,
Csak gyomorrontáskor éheztetett.
Egy kiöregedett vadászkutya,
Vonyítva ül a kátyuba.
A hűséget én nemcsak mutattam,
Emlékezz rá, érted mennyit ugattam.
Ti kiöregedett vadászebek,
Csont helyett jött a kamatadó rendelet,
Értetek a szív majd megszakad.
De a rosszban jó, hogy ugatni már szabad,
Hogy ugatni már szabad,
Hogy ugatni még szabad!
Nem tudom én mit hoz a holnap,
Az új kutyák mind frissen csaholnak.
Nem tudok én mást vonyítani.
Az igazságból elveszett.
Az igazságból elveszett.
Az igazságból elveszett az "i"!
Ne sírj kislány, minden tavasz tovaszáll
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
ne várj rám a Duna-parton
kicsi lány, csacsi kis lány.
Ne sírj kislány, felejtsd el a nevemet,
nézd az öreg Citadella kinevet.
Jön majd más, ki szeret téged,
hidd el kislány ez az élet, rohanó suhanó szó.
Úgy múlnak a napok, oly egyedül vagyok,
oly üresek az éjszakák, de jó is volna egyszer nem gondolni Rád.
Szól a régi dal, az emlék felkavar és fáj az elmúlt boldogság,
S gondolatban újból elmegyek hozzád.
Reggelre már, álom tovaszáll,
kijózanít az első napsugár.
Reggelre már az álmok ritkán fájnak.
És múlnak a napok,
És egyedül vagyok és fáj elmúlt búcsú.
De jó is lenne egyszer nem gondolni Rád.
Ne sírj kislány minden május tovaszáll.
Ami elmúlt nem jön vissza soha már.
Hogyha halkan jön az alkony,
Ne várj rám a Duna parton,
Kicsi lány, csacsi kis lány.
Ne sírj kislány, feledd el a nevemet,
Nézd az öreg Citadella kinevet
Jön majd más, ki szeret téged,
Hidd el kislány ez az élet,
Rohanó, suhanó szó.
/szövegíró : Dr Sándor Jenő/
Levél a fiúgyermeknek Aputól
"Május elsején, az idők szavára hallgatva, televettem a kádat benzinnel. Ne röhögj, te is televetted. Anyósom meg leengedte, azt hitte, öblítővíz. Úgy sajnáltam. Úgy sajnáltam. Hogy nem gyújtott rá."
Tudod, te hétéves, fekete szem? fiúgyermek, vannak olyan dumák, amiért az ember örökké hálás marad. Olyan dumák, amiken haláláig röhög.
Emlékszel? Ma délelőtt tíz körül megkértelek, hogy állítsd a videót felvételre. Emlékszel arra a testes emberre, aki a végén kiöregedett vadászkutyákról énekelt?
"Egy kiöregedett vadászkutya vonyítva ül a kátyúba, a hűséget én nem csak mutattam, emlékezz rá, érted ugattam."
Kifogtad, fiam. Mert nem szokott ő szomorú nótákat énekelni. Értened sem kell még ezt az egészet. Igen, mosolygok írás közben, és akkor mi van?
Nem fiam, nem mesélek vicceket a gépnek, bolond sem vagyok, menjél be a szobádba, hagyjál dolgozni, golyózzál, vagy valami. De ha mindenképpen kíváncsi vagy, az anyós tényleg nem gyújtott rá. És én nem sajnálom.
Mert a fürdőkádnyi benzin helyett – cserébe – már nagyon sokszor felrobbant ez a pár mondat. És hiába tudta mindenki, hogy azon a május elsején, amikor a kádat televették benzinnel, a mama sajnos nem gyújtott rá, ez a néhány szó mindmáig tűz- és robbanásveszélyes.
És a kisz Halászon is röhögök, itt a gép előtt, aki a szocialista brigádnaplót írta mindig, és amikor a brigád a sörpénzből csak harminc deka kenyérre valót akart félretenni, hogy valami kaja is legyen, a kisz Halász kétségbeesetten így szentségelt:
"Minek annyi kenyér! Ránk szárad."
És röhögök azon, amikor ez az ember, aki énekel a szobában a videón, a Halásszal elmegy téeszt patronálni, ahol az egyik tehén felfújódik. ("Úgy égett a pofám. Úgy égett. Mikor a Halásznál a pumpát megtalálták.")
És a Józsi bácsin vigyorgok csöndesen, akinél megjelent két bőrkabát, és azt kérdezte tőle: "Józsi bácsi! A disznó mennyit fog fialni?"
Ennyire hülye kérdést Józsi bácsi nem mindennap hallott. A harmadik pofon után azonban azonosult:
"Hát mennyi a terv, elvtársak?" Megmondták neki, hogy nyolc. "Hát akkor nyolcat fog fialni"? mondta megszeppenve. De megkérte az elvtársakat, hogy ezt azért beszéljék meg a disznóval is. Mégis csak egy szinten vannak vele.
Azt kérded, hogy végül menynyit fialt a disznó? Jogos. Hatot fialt. A bőrkabátok viszont hét kismalac hírét adták tovább, mert az mégis csak közelebb van a tervhez. A főnökeik viszont nyolc malacról írtak jelentést, hogy rendben legyen a vállalás. Azok főnökei pedig – igen kisfiam, minden főnöknek főnöke van –, már kilencet írtak be. Már kilencet írtak be Józsi bácsi neve mellé a kockába, hogy túlszárnyalják a nyolcat.
Így aztán Tar vezérhez – az igazi nevét ne kelljen most kiejtenem –, már tíz kismalac híre jutott, így a visszhangos nagygyűlésen be is jelentette, milyen sok itt a disznó. Meg is kérdezték tőle: "Mit csinálunk ennyi disznóval?"
"Nyolcat eladunk külföldre, kettőt pedig megeszünk mi" – mondta a Tar.
Hogy lehetne hat disznóból nyolcat eladni, úgy hogy kettő megmaradjon nekünk? (Igazán jó kérdéseid vannak. Nem vagy te elveszett kölök.) A válasz: hát sehogy. Hogy akkor mit ettek az emberek?
Keveset ettek, sokat dolgoztak.
Azt kérded, miért mosolygok ezen mégis?!
Hallod azt a testes embert, aki a videón a kiöregedett vadászkutyákról énekel? Ha tudták, hogy este ő lesz a tévében, az utcák is kiürültek. Még a félig megholtak is párnával támasztatták ki hátukat, ott ült a tévé előtt egy egész ország. Kikerekedett szemmel figyelték minden szavát, mert feleslegesen soha nem beszélt, és soha nem hazudott, mert becsületes bohóc volt, tudod? És az emberek röhögtek, röhögtek rajta és vele együtt saját magukon, lehetetlen világukon. Amikor aztán vége lett, és a félig holtak kivették a párnát a derekuk alól, hanyatt feküdtek, és egyszerűen meghaltak. Az egészségesek meg egyszerűen tovább éltek.
Mikor apád gyerek volt, nem is azon nevetett, amit ő mondott. Azt apád nem mindig értette. Ültem a szobában, vigyorogva forgattam a fejem, és azt mondtam magamnak a szüleim láttán: "Ilyen nincs. Ezek teljesen megőrültek. Lehet, hogy végre minden rendbe jön, és holnaptól iskolába se kell mennem!"
Hát körülbelül ezért kezdődik mind a mai napig így egy magyar nyelv? mondat: "…A Hofi is megmondta…"
Mert így hívták, fiam. Hofi. Hagyd most azt a lekváros kenyeret. Gyere ide velem szembe! Állj rendesen! Hétéves vagy. Illene már megtanulnod a nevét.
Mondd utánam! Hofi Géza. Hofi Géza. Az üveggolyót mint távolságot megkapod. Pénz nincs. Most ez a legkevesebb és a legtöbb, te gyerek, hogy ezt most, ezen a szent napon megtanítom veled.
Namost már tényleg menj a szobádba!
Mi? Most minek jössz viszsza? Mit kérdezel? Hogy a disznós Józsi bácsi nevetett-e? Hát persze! Te Máté! Éppen olyan ez, mint amikor egyszerre esik az eső és süt a nap. Pont olyan volt, amikor Józsi bácsi ott ült a tévé előtt és Hofi Gézát nevette. Hallotta a kérdést megint: "A disznó mennyit fog fialni?" És röhögött, megkönnyebbülten, hogy ez ma már csak vicc.
Nevetett, igaz, hogy közben a könnyei csorogtak a pofonok miatt, de legalább nevetett, és ez volt a lényeg.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)