2012. november 1., csütörtök

Levél a fiúgyermeknek Aputól


"Május elsején, az idők szavára hallgatva, televettem a kádat benzinnel. Ne röhögj, te is televetted. Anyósom meg leengedte, azt hitte, öblítővíz. Úgy sajnáltam. Úgy sajnáltam. Hogy nem gyújtott rá."

Tudod, te hétéves, fekete szem? fiúgyermek, vannak olyan dumák, amiért az ember örökké hálás marad. Olyan dumák, amiken haláláig röhög.

Emlékszel? Ma délelőtt tíz körül megkértelek, hogy állítsd a videót felvételre. Emlékszel arra a testes emberre, aki a végén kiöregedett vadászkutyákról énekelt?

"Egy kiöregedett vadászkutya vonyítva ül a kátyúba, a hűséget én nem csak mutattam, emlékezz rá, érted ugattam."

Kifogtad, fiam. Mert nem szokott ő szomorú nótákat énekelni. Értened sem kell még ezt az egészet. Igen, mosolygok írás közben, és akkor mi van?

Nem fiam, nem mesélek vicceket a gépnek, bolond sem vagyok, menjél be a szobádba, hagyjál dolgozni, golyózzál, vagy valami. De ha mindenképpen kíváncsi vagy, az anyós tényleg nem gyújtott rá. És én nem sajnálom.

Mert a fürdőkádnyi benzin helyett – cserébe – már nagyon sokszor felrobbant ez a pár mondat. És hiába tudta mindenki, hogy azon a május elsején, amikor a kádat televették benzinnel, a mama sajnos nem gyújtott rá, ez a néhány szó mindmáig tűz- és robbanásveszélyes.

És a kisz Halászon is röhögök, itt a gép előtt, aki a szocialista brigádnaplót írta mindig, és amikor a brigád a sörpénzből csak harminc deka kenyérre valót akart félretenni, hogy valami kaja is legyen, a kisz Halász kétségbeesetten így szentségelt:

"Minek annyi kenyér! Ránk szárad."

És röhögök azon, amikor ez az ember, aki énekel a szobában a videón, a Halásszal elmegy téeszt patronálni, ahol az egyik tehén felfújódik. ("Úgy égett a pofám. Úgy égett. Mikor a Halásznál a pumpát megtalálták.")

És a Józsi bácsin vigyorgok csöndesen, akinél megjelent két bőrkabát, és azt kérdezte tőle: "Józsi bácsi! A disznó mennyit fog fialni?"

Ennyire hülye kérdést Józsi bácsi nem mindennap hallott. A harmadik pofon után azonban azonosult:

"Hát mennyi a terv, elvtársak?" Megmondták neki, hogy nyolc. "Hát akkor nyolcat fog fialni"? mondta megszeppenve. De megkérte az elvtársakat, hogy ezt azért beszéljék meg a disznóval is. Mégis csak egy szinten vannak vele.

Azt kérded, hogy végül menynyit fialt a disznó? Jogos. Hatot fialt. A bőrkabátok viszont hét kismalac hírét adták tovább, mert az mégis csak közelebb van a tervhez. A főnökeik viszont nyolc malacról írtak jelentést, hogy rendben legyen a vállalás. Azok főnökei pedig – igen kisfiam, minden főnöknek főnöke van –, már kilencet írtak be. Már kilencet írtak be Józsi bácsi neve mellé a kockába, hogy túlszárnyalják a nyolcat.

Így aztán Tar vezérhez – az igazi nevét ne kelljen most kiejtenem –, már tíz kismalac híre jutott, így a visszhangos nagygyűlésen be is jelentette, milyen sok itt a disznó. Meg is kérdezték tőle: "Mit csinálunk ennyi disznóval?"

"Nyolcat eladunk külföldre, kettőt pedig megeszünk mi" – mondta a Tar.

Hogy lehetne hat disznóból nyolcat eladni, úgy hogy kettő megmaradjon nekünk? (Igazán jó kérdéseid vannak. Nem vagy te elveszett kölök.) A válasz: hát sehogy. Hogy akkor mit ettek az emberek?

Keveset ettek, sokat dolgoztak.

Azt kérded, miért mosolygok ezen mégis?!

Hallod azt a testes embert, aki a videón a kiöregedett vadászkutyákról énekel? Ha tudták, hogy este ő lesz a tévében, az utcák is kiürültek. Még a félig megholtak is párnával támasztatták ki hátukat, ott ült a tévé előtt egy egész ország. Kikerekedett szemmel figyelték minden szavát, mert feleslegesen soha nem beszélt, és soha nem hazudott, mert becsületes bohóc volt, tudod? És az emberek röhögtek, röhögtek rajta és vele együtt saját magukon, lehetetlen világukon. Amikor aztán vége lett, és a félig holtak kivették a párnát a derekuk alól, hanyatt feküdtek, és egyszerűen meghaltak. Az egészségesek meg egyszerűen tovább éltek.

Mikor apád gyerek volt, nem is azon nevetett, amit ő mondott. Azt apád nem mindig értette. Ültem a szobában, vigyorogva forgattam a fejem, és azt mondtam magamnak a szüleim láttán: "Ilyen nincs. Ezek teljesen megőrültek. Lehet, hogy végre minden rendbe jön, és holnaptól iskolába se kell mennem!"

Hát körülbelül ezért kezdődik mind a mai napig így egy magyar nyelv? mondat: "…A Hofi is megmondta…"

Mert így hívták, fiam. Hofi. Hagyd most azt a lekváros kenyeret. Gyere ide velem szembe! Állj rendesen! Hétéves vagy. Illene már megtanulnod a nevét.

Mondd utánam! Hofi Géza. Hofi Géza. Az üveggolyót mint távolságot megkapod. Pénz nincs. Most ez a legkevesebb és a legtöbb, te gyerek, hogy ezt most, ezen a szent napon megtanítom veled.

Namost már tényleg menj a szobádba!

Mi? Most minek jössz viszsza? Mit kérdezel? Hogy a disznós Józsi bácsi nevetett-e? Hát persze! Te Máté! Éppen olyan ez, mint amikor egyszerre esik az eső és süt a nap. Pont olyan volt, amikor Józsi bácsi ott ült a tévé előtt és Hofi Gézát nevette. Hallotta a kérdést megint: "A disznó mennyit fog fialni?" És röhögött, megkönnyebbülten, hogy ez ma már csak vicc.

Nevetett, igaz, hogy közben a könnyei csorogtak a pofonok miatt, de legalább nevetett, és ez volt a lényeg.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Megjegyzés: Megjegyzéseket csak a blog tagjai írhatnak a blogba.