2012. április 10., kedd

Exkluzív Riport Hofival 1997 Dunataj.sk


Keveset szerepel a rádióban és a tévében. Önkéntesen ez a visszavonulás? – Ez nem visszavonulás, egyszerűen nem tartom jónak, ha az ember már a vízcsapból is folyik. Nekem a Madách Kamara a színházam, havi tizennégy-tizenöt előadás. Engem ide vár a néző és a nézőt én is idevárom.

Híres volt a szókimondásáról, a társadalom hibáinak ostorozásáról. Fámák keringtek arról, hogy Hofit hogyan üldözték, börtönbe zárták… – Nem így van. Semmilyen támadás nem ért. Voltak próbálkozások, hogy megszégyenítsenek, megalázzanak, de nem adtam fel. Többnyire a pitiáner emberek akartak másokon keresztülgázolva előbbre jutni. Engem most jelentettek fel, ebben a nagy „szabad“ rendszerben.

Szemből, vagy az általánosan elterjedt hátulról történő aknamunkaként érte több támadás? – Ritka az az ember, aki szemből támad. A többség szépen kényelmesen, nyáladzva, hátulról. A szarvasbika, az igen, az szemből támad. Ellenfelével egymás mellett kiballagnak a rétre, ott szembefordulnak, s összecsapnak. A kos is ilyen. S ha véletlenül elkerülik az összeütközést, elrobognak egymás mellett, de egyikük sem döf oldalról. Újra szembeállnak, s kezdődik a párharc. Hát igen, az állat már csak ilyen…

Hozott a rendszerváltozás az Ön műsorában gyökeres változást? – Engem a rendszer változás nem érdekel. Most is ugyanaz a közönség ül a nézőtéren, mint tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Ha bemegyek a színpadra, én nem kérdezem meg, hogy most milyen rendszerből jöttetek? A nézőtér tele van, az emberek ki akarnak kapcsolódni, mosolyogni akarnak, én pedig boldog vagyok, hogy kiszolgálhatom őket. Ilyen egyszerűen működik. Műsromban is benne van, hogy sok „zseni“ azt hitte, a rendszerváltozástól tehetsége is lesz, pedig az még az édesanyja méhében eldől, s még akkor sem biztos.

Nyíltan felvállalja a kis emberek nagy problémáit. Nálunk, Szlovákiában ilyenkor már rá is nyomják az érintettek az illetőre a bélyeget, hogy proliimádó, vagy balos… – Énrám nem kell rámnyomni, mert én proli vagyok. Téglagyárban születtem, a kőbányai téglagyárban dolgoztam. Az volt beírva a munkakönyvembe, hogy végzettsége érettségi, beosztása: kocsitoló a téglagyárban. Hát hova álljak, melyik oldalra? Én nem kitaláltam magam, én magamat adom. Nyilvánvaló, aki a másik világban gróf, meg vitéz, meg lovag, hát annak az a tisztességes hogyha azt a saját magát vállalja. Ő nem vállalhatja ezt, hiszen nem is tudhatja, mi az. Én nem vállalhatom az ő kék vérüket, mert nekem nincs olyan. Mindenki kapaszkodjon a saját gyökereibe. Nekem a gyökerem Kőbánya.

Másfél órán át folyamatosan leköti a nézők figyelmét. Önfeledten játszik, mókázik, viszont pillanatok alatt drámai csendet tud teremteni. Mondták már Önnek, hogy amit művel a színpadon, az több mint politikai kabaré, az már művészet? – Jólesik, meg hízelgő rám nézve.

Ez nem hízelgés, hanem valóság, hiszen egy monodrámát ötven perc után már elun az ember, bármilyen nagy „név“ is az előadó… – Hát azért olyat se mondjunk, hogy ami egy komolyabb dráma, egy magasabb irodalmi mű, az már eleve rossz. Mi van akkor, ha a néző nem ér fel a műhöz, hiszen nem köti le, azt sem tudja mit lát. A színész kénytelen ragaszkodni a sokszor százéves, vagy még régebben leírt szöveghez. Nekem könnyebb. Éntőlem a néző azt kapja, amiben egész nap él, ami vele történik. Nekem nem úgy kell feltennem a kérdést, hogy: Azt hallottad? Csak így kérdem: Hallottad? Persze hogy hallotta már, róluk van szó. Abban a pillanatban a néző benne van az előadásban, jelen van a születésnél, vele történik meg. Természetes, hogy a végén azt mondja, hogy ez az, ezt akartam hallani! Színházban más a helyzet. Ott az mondja a néző: azt játszották. Nagy különbség. Itt azt mondják: A Hofi mondta. Ez itt komoly, ez itt éles, amaz színielőadás. Akárhány embert gyilkolnak meg a színpadon, akkor is irodalom, színház. Ez nem, ez az élet.

Minden eddig hallott, vagy látott előadásán érezhető volt az anyanyelv védelme… – Soha el nem múló aktualitása van a dolognak. Az „átkosban“ a tévébemondók, rádióbemondók komoly főiskolai végzettséggel rendelkeztek, s folyamatos továbbképzésen tanulták a hangsúlyozást, a pontos beszédet. Most? Meg kell hallgatni a rádió kereskedelmi csatornáit, a tévéműsorokat, s máris adott az aznapi téma. Soha ennyi dadogást, őőő-zést, makogást, selypítést még nem hallottunk, mint napjainkban.

Több mint hatszázszor hangozott fel a finálé az Életem bére című előadásán… – Ezt a számot felejtse el. A Madách Kamarában 1983 áprilisa óta játszom, s 1150 esetem volt. Nem a címen van a lényeg.

Ez lassan a Quinness – könyvbe illő számadattá válik. Tudok olyanról, aki havi rendszerességgel látogatja az előadást, mert mindig mást és mást lát, hall. Mi a műsorösszeállítás titka? – Nincsen titka. Leülök beszélgetni az emberekkel, meghallgatom a napi aktualitásokat, s amiről már ők sem beszélnek, az lekerül a műsorról. Példát mondok: Elmegy az ember egy társaságba, s ha arról beszél, hogy aznap mit hallott, mindenki odafigyel, de ha a boszniai okupációról akar beszélni, mindenki máris alszik. Frissnek kell lenni, s ami holnap történik, arról ma kell szólni.

A színpadon állva egy gondolatról egyszerre sok jut az eszébe, minden szálat visszapörget, s azután ott folytatja, ahol előbb abbahagyta. Mi a titka ennek a rendkívüli memóriának? – Nincs titka. Hát mi a titka a zsiráfnak, hogy olyan magasra tudja nyújtani a fejét?

Valaminek mégis lennie kell, hiszen egy színésznek csak egyszer kell megtanulnia a szerepét, azt már a színpadon naponta memorizálhatja. Önnek naponta új vonalat kell beiktatni a szövegbe. – A színészet egy más világ. Színésznek én vagyok a legrosszabb. Kipróbáltam, kutyaütőt sem érek, ezért abba is hagytam. Nemrégiben felkínáltak egy filmfőszerepet. Nem vállalom el, mert tudom, hogy mire vagyok képes és mit nem tudok. És abból sok van. A Kamara színpada más világ. Itt én vagyok az Én. Hogyan csinálom? Magam sem tudom. Bemegyek a színpadra, boldog vagyok, a közönség is szeret. Ennyi.

Ez olyan, mint a tudatlan hályogkovács esete, aki nem tudta mit miért csinál, de sikerrel operálta a hályogos szemeket? – Igen csak azzal a különbséggel, hogyha az én „bicskám“ mélyebbre szúr, abba nem vakul bele a néző, legfeljebb fáj neki, találva érzi magát.

Hofi Gézát sehol sem hallottam beszélni a magánéletéről… – Nem is. Az az enyém. Senkinek semmi köze hozzá. Fent a színpadon Hofi vagyok, legyen az elég. Idejövök a színházba, kinyílok, elmondom a véleményemet és kész. Aki ismer, tudja, hogy szeretem a természetet, szeretem az erdőt, szeretek kirándulni, szeretek autót vezetni. Egyébként érzéssel vagyok tele. Úgy tudok reagálni, olyan őszintén, mint amit mástól kapok. Nem vagyok nyüzsgős, szájtépős. Legyen ez elég. A néző döntse el, hogy ki vagyok én, nagy vagyok, vagy kicsi. A munkámat igyekszem pontosan elvégezni, az előadás előtt másfél órával már bejövök a színházba. Felkészülök, rendezem a gondolataimat.

Minden egyes előadás előtt úgy kell öszpontosítani mint az első premiérnél? – Minden egyes előadás előtt izzad a tenyerem, nem kapok levegőt, félek, melegem van, felmegy a vérnyomásom, kiszárad a szám. A színpadra oda van készítve két pohár víz. A kezdés pillantában kell meginnom. Amikor kilépek a színpadra, megszűnik a szorongás, s eggyé válok a nézőkkel.

Mikor jön műsorával Hofi Géza Szlovákiába? – Soha. Vidékre sem megyek. Az én talajom itt van Budapesten. Tudom, hogy mindenhol szeretnek, mindenkit szeretek. Sajnálom, de ezt a színvonalat nem tudom nyújtani egy-egy vendégszereplésen, tehát nem tudom kiszolgálni az ott élő embereket. Nincs díszlet, nics világítás, nem jo az akusztika, nem az a zenekar. Ilyen technikai háttérrel viszont nem lehet kimenni, mert mefizethetetlen. Azt, hogy kijárjak, csináljak két előadást, mert akkor több a gázsi, erkölcstelenségnek tartom. Ide bejövök és aki beül a nézőtérre, az biztos lehet abban, hogy jó érzéssel megy haza. Ugyanez a helyzet a televízióval is. Ezt a légkört a tévé nem adja vissza. A felvétel függ a képszerkesztő és az operatőr hangulatától, felkészültségétől, hiszen ott és rajtuk dől el, hogy a néző végül is lemarad a poénról vagy sem. Előfordulhat, hogy éppen akkor, amikor a kezemről van szó, a kamera a füleimet mutatja.

Hofi Géza nem exhibicionista, viszont úgy tűnik, hogy nem tudja nélkülözni a közönség közvetlen közelségét. – Ez így van. Ebben a kis színházban éppen ez a varázslatos. Bemegyek a színpadra, szinte karnyújtásnyira a nézőktől és az első két másodpercben már kontaktusban vagyunk. Ezt a kapcsolatot kell tartanom a műsor utolsó pillanatáig. Varázslatos dolog, csodálatos érzés. És egyben ez a siker titka. Csak ennyit kell csinálni.

Hofi Géza a fiatalok kedvenc személyisége

A 18-24 éves korosztály Hofi Gézát tartja a magyar televíziós személyiségek elsőszámú alakjának – derül ki egy friss felmérésből. A legendás humorista szerzőtársa, a zeneszerző-karmester Malek Miklós örül annak, hogy a fiatalok újra meg újra felfedezik és merítenek Hofi Géza művészetéből.

"Hofi Géza életműve generációkon átnyúló érték. Közelről láttam születését, közönségének folyamatos megújulását és nem volt kérdéses számomra, hogy a mai fiatalok is felfedezik és merítenek művészetéből" – mondta el az eredmények kapcsán Malek Miklós, aki évtizedeken át dolgozott a humorista állandó szerzőtársaként.

A Somersby cider közösségi oldalán futó retró kérdőívben a magyar televíziózás kedvenc alakjaira tehették le voksaikat a rajongók. A főként 18-25 év közötti fiatalok által kitöltött felmérés első fordulójára több mint 2400 szavazat érkezett, melyek közül a legtöbb a humorista neve mellett szerepelt. "Példaértékű, ahogy Hofi az egész életét hivatásának szentelte, tehetséggel, következetességgel és kitartással" – emlékezett vissza Malek Miklós zeneszerző az éppen tíz éve elhunyt legendára.

10 éve távozott Hofi Géza

Nem írhatom, hogy elhunyt, hiszen velünk él. 10 éve nincs már közöttünk az a humorista, aki ma lubickolna a sok buta, értelmetlen és érthetetlen politikus csodálatos baromságaiban. Micsoda táptalaj lehetett volna munkásságának a 2002-2012. közötti évek. Ő, aki főleg a butaságot ostorozta, mindegyikbe belerúgott, cikizte, rekeszizmot kifektető poénokkal sújtotta, micsoda élmény lehetett volna ez neki. Istenem, miért nem adtad meg neki ezt a lehetőséget? Bár az is lehet, többet járt volna bíróságra, mint a televízió stúdiójába, mert ezeknek a mai politikusoknak már humorérzékük sincs, csak általuk vélt önérzetük. De mivel az csak általuk vélt, ezért megsérteni sem nagyon lehet. Egyik utolsó műsorában még megérhette és elmondhatta véleményét Horthy Miklós újratemetéséről. Iróniája ott is megvillant. Mit tehetett volna ő egy Gyurcsánnyal, egy Orbánnal, Kövérrel, Áderral, Lázárral, Schmittel? Jaj, mit vesztettünk mi ezzel.

Önző vagyok, mert csak azon ki nem mondhatott poénok után sírok, amit már nem mondhatott el. Pedig a magyar társadalomnak Hofi Géza mint ember is hiányozhat, hiszen óriási űrt hagyott maga mögött. Persze, hogy a poénokat hiányolom, hiszen nekünk ő úgy marad meg, mint aki minden véleményét humorban mondta el. A jót is, de az kevesebb volt, meg arról nem is érdemes poénkodni, és a rosszat is.

Biztosan sokan mondják, akiket megsértett, hogy Hofi Géza gonosz volt. Igen, lehet, de egy jó szándékú gonosz, aki minden viccével előre próbálta vinni a buta gondolkodást, illetve nem is előre vinni, mert az amúgy is osztódással szaporodik, hanem átkonvertálni normális gondolkodássá, a viccel, az iróniával. Azokon a szinteken levő embereket, embertípusokat, akiket ő ostorozott mindig, iskolában már nem lehetett képezni. Ők már túlképzettek voltak. És persze a legfontosabb. Hofi ezzel szórakoztatni is akart. Sikerült. Ezt talán ő is érezte, és így teljes élettel a háta mögött, az emberek szeretetétől ölelve távozott el.

Kell Magyarországnak egy Hofi Géza, és ha már újjá nem születhet, az emlékét őrizzük meg főleg azzal, hogy rendszeresen hallgassuk, nézzük műsorait, mert azok talán még aktuálisabbak ma, mint valaha voltak.

Hofi Géza 2002. április 10-én hunyt el.